Manapság – még mindig – élénk vita zajlik a boltok vasárnapi zárva tartásáról. Érvek hangzanak el mellette és ellene, nehéz érzelem nélkül állást foglalni az ügyben. Végletesen szétszabdalt társadalmunkban lövészárkokból dobálózunk egymásra, s aki nem ért egyet valamiben velünk, máris a másik szekértáborba soroltatik. Több okokból sem szeretnék e kérdésben állást foglalni, sokkal inkább arra teszek kísérletet röviden, hogy mi a „nyugalom napja” megtartásának értelme.
A negyedik (római katolikus számozás szerint harmadik) parancsolat beszél a nyugalom napjáról. Elöljáróban szükséges megemlíteni, hogy a Tízparancsolat két irányban határoz meg: szabályozza az Isten-ember és az ember-ember viszonyt. Mindkettőben ott lehetnek a tévutak, ezért szükséges a világos útmutatás. Az ember-ember viszonyra utaló parancsok (élet védelme, tulajdon védelme stb.) valójában minden ember erkölcsi alapértékeit, sőt a jogrend alapjait képezik manapság is. Nem véletlen azonban, hogy e rendelkezéseket megelőzik az Istennel való kapcsolatot szabályozó törvények. Ez azt jelenti egyrészt, hogy igazán az tudja megtartani és nem érdekek szerint kijátszani az erkölcsi parancsokat, aki rendezi Istennel kapcsolatos dolgait, másrészt viszont nem történhetne meg az (mint amire sajnos bőven volt és van példa), hogy valaki bár Istenben hívőnek vallja magát, tetteiben, emberi kapcsolataiban ez mégsem nyilvánul meg. Nézzük akkor konkrétan a negyedik parancsolatot!
A parancs nemcsak a pihenésről szól, hanem először a munkáról: hat napon át dolgozz! A munkával az emberek jelentős részének általában két baja van: ha nincs és ha van. Ha nincs, akkor azért, mert nincs miből megélni, de hosszú távon lelki következmények is vannak: az ilyen helyzetbe kerültek egy része elkezdi értéktelennek tartani magát és sajnos sokan elindulnak a lejtőn: nincs remény, nincs cél, nincs miért küzdeni, mert csak csalódások vannak. Azt is tapasztaljuk, hogy aki meg dolgozik, gyakran több ember munkáját kényszerül elvégezni – pénzügyi okokból: neki kell a pénz, mert egy fizetés nem elég, a főnök meg nagyobb terheket rak rá, mert miért is fizetne két embert, ha egy is el tudja végezni ugyanazt a munkát. A Biblia szerint a munka a teremtési rend része, átokká, teherré azonban csak a bűnbeesés, Istentől elszakadás után lett. Ezt éljük mindannyian. Pedig célja az éltünk kiteljesedése, önmagunk megtalálása lenne: a munkában és a munka által is. Isten parancsa arra int, hogy a feladatainkat el kell végezni. Nem a rendszert kritizálni (még ha igazunk is van), nem a másikra mutogatni, hanem kinek-kinek elvégezni a magáét. Mégpedig jól és tisztességesen. Ezért szükséges átgondolnunk: e mérce szerint végezzük-e feladatainkat?
A hetedik nap a pihenésé! Az Ószövetség korában ez szombat volt, ma keresztyén egyházainkban a vasárnap. Azért döntöttek így az egyház korai időszakában, mert Krisztus feltámadása vasárnapra esett – a keresztyének minden vasárnap a feltámadott, élő Krisztus jelenlétében vannak együtt az istentiszteleten. A hetedik nap célja kettős: pihenés és megszentelés.
Hogy nemcsak a mi korunk emberét fenyegette a túlhajszoltság, annak ékes példája ez a parancs: nem kellett volna rendelkezni a pihenésről, ha az emberek régen is rendesen időt szántak volna magukra. Isten ebben a törvényben védeni akarja az embert. Az ember nem gép, nem kizsigerelhető és nem lehet büntetlenül kizsákmányolni önmagunkat, szervezetünket. Sok további baj, betegség forrása, hogy nem tudunk megállni, kiszállni: megsínyli egészségünk, lelkünk, kapcsolataink, további munkánk: kiégéshez, felbomló kapcsolatokhoz vezet. Nemcsak a munkamorállal, hanem a pihenési morállal is baj van. Időt kell rá szakítanunk! Isten védeni akarja az életünket, kapcsolatainkat, ezért mondja, hogy pihenj, állj meg, tölts időt magaddal, családoddal, barátaiddal! Élvezd az életet!
A nyugalom napjának másik célja a megszentelés. Az eddigiek tűnhettek akár egyszerű erkölcsi tanításnak némi vallásos fűszerezéssel. A „megszentelés” azonban már nagyon is vallásos kifejezésnek tűnik. Mit jelent a hetedik nap megszentelése? Azt, hogy nemcsak kilépek a mókuskerékből, hanem belépek egy másik világba, az Isten láthatatlan világába. Márai Sándor azt írja, hogy az „ünnep a különbözés”, amikor nem úgy élem, teszem a dolgaimat, mint máskor. Megszentelni a hetedik napot: időt szánni Istenre! Elmenni a templomba, imádkozni templomban és otthon, és máshogy fordulni az emberekhez: segíteni, tenni értük. Jézus például nem a tétlenségre buzdított: ha valakinek a nyugalom napján volt hiánya valamiben, akkor nyújtott neki segítséget, még ha korának képmutatói meg is rótták emiatt. Megszentelni annyit jelent, hogy bevalljuk és kinyilvánítjuk: kell valami olyan forrás az életünkben, ami erőt ad a mindennapokhoz. Hogy ez a forrás nem eleve van önmagunkban, hanem Istenben van, belőle fakad. Megszentelni a nyugalom napját annyit tesz: hagyom, hogy Isten hasson rám.
Mindenkinek a maga döntése, hogyan él a vasárnappal, vagy nyugalomnappal. Nyilván megtörténik, vasárnap is dolgozni kell, mert orvos, mozdonyvezető, vagy éppen pék az ember. De nyugalomnapnak akkor is lenni kell! Minden héten egy! Dolgozzunk hát tisztességgel, szánjunk időt önmagunk, szeretteink miatt a pihenésre és merítsünk abból, amivel Isten akar lélekben megajándékozni!