Húsvét, tavasz… Az első virágok illata bódítónak hat még a rövid, enyhe tél után is. A templom melletti fenyőről hajnalonként egyre korábban ébreszt a rigó. A Nap sugarai bevilágítanak a redőny rései között is; néha úgy érezzük, egészen a lélekig. Csoda-e, ha a régiek rendre tavasz-ünnepet ültek? Ha a földi mélységekben élő ókori ember évről évre meghaló és újjászülető isteneket látott a tavaszi éledés mögött? És érthető-e, hogy talán éppen gyakran tavasszal akarunk mi is újulni, éledni, másba kezdeni, vagy éppen régen dédelgetett terveket megvalósítani? Élni akarunk. Élni, nemcsak létezni!
Változott-e valamit az ember évezredek alatt? Élni szeretett volna mindig. Szeretni és szeretve lenni. Megtalálni az élet értelmét, amit nem visz el semmilyen élet-vihar. A díszletek változtak: egykor fából készült eszközök, egyszerű, döngölt földes, háznak nevezett tákolmány, ma meg kényelmi igényeket kielégítő lakás, autó, különféle műszaki cikkek. A kérdés nem változott: honnan hová tartunk? És vannak persze válaszaink is, bár néha töredékesnek érezzük azokat. És lehet, hogy vannak, akik már nem is kérdezik az élet értelmét.
És nem változtak azok a dolgok sem, amik akadályai boldogulásunknak. Ami miatt bármikor, így tavasszal is ősz és tél köszönthet be az életünkbe. Elveszíthetünk valamit, vagy valakit. Csalódhatunk intézményekben, emberekben, s ami a legrosszabb, még önmagunkban is. És éveink múlásával talán egyre gyakrabban gondolunk a halálra, mert már nem esküvőkre, meg keresztelőkre, hanem temetésekre járunk. És ha el is indulunk és jó irányba mennek is a dolgaink, bármikor jöhet valami, valaki, aki megakaszt, hátráltat. Aztán újra nekiindulunk, mert az ember tud remélni, még ha gyakran naivnak mondják is mások. De az ember mindig előre és felfelé törekszik.
Az Isten meg lefelé, hogy összeérjen az emberrel…
A keresztyén világ minden tavasszal egyszerre emlékezik halálra és éledésre. Jézus Krisztus halálára és feltámadására. Gyakorlatilag itt van a hitünk középpontja, kiindulópontja. Miért?
Nagypéntek, Jézus halála nélkül értelmetlen a húsvét is. Krisztus kereszthalála sok üzenetet hordoz:
– Ott van benne a szélesre tárt isteni kéz. Az ölelés, az elfogadás. Éltünk már át olyat, hogy a valamikori ölelő karok bezáródtak, a biztatóan szorongató kezek ütést mértek. Az Isten keze, karja szélesre tárt kéz. Hazugság, álságosság nélkül. Benne ott az elfogadás és hívás: akinek terhei vannak, az élet értelmét keresi, vagy éppen kitűzött célok felé tart, az jöjjön, mert szövetségest talál benne.
– Ott van a keresztben az emberi gonoszság. Mert mégiscsak együtt ítélte keresztre Krisztust a hívő, vallásos ember, meg a pogány is. A kereszt ezért önvizsgálatra is indít: én mit rontottam el a magam, vagy a másik ember életében. Önmagába kellene néznie hívőnek és nem hívőnek egyaránt.
A húsvét, Krisztus feltámadása próba elé állít mindenkit. Nem ésszerű, ellentmond mindennek, ami racionális. Régen elhihették, ma már más világ van…
Régen se hitték el jobban, mint manapság. A húsvét hajnalán a sírhoz siető asszonyok se, hiszen a holttestet bebalzsamozni készültek. Jézus legközelebbi barátai, tanítványai se, mert magukba roskadva ültek attól félve, hogy nemsokára őket viszik kivégezni, aztán meg mintha semmi nem történt volna, visszatértek akkori életükhöz, amikor még nem ismerték Jézust. A feltámadás senkinek nem fért bele a képbe. Aztán mégis elhitték, mert nem tudták nem elhinni. A tanítványok közül talán Tamás állhat legközelebb hozzánk: kételkedik, de meggyőzhető. Lemaradt Jézus első megjelenéséről és így nem hitte el, amit tanítványtársai mondtak. Azt mondta, majd akkor hisz, ha a kezével érintheti a feltámadott Jézus sebeit. Aztán megérinthette, Jézus meg azt mondta neki, nekünk: „boldogok, akik nem látnak és hisznek.”
Mit üzenhet ma nekünk a feltámadás?
– Van újrakezdés! Ott, ahol már bezáródó lehetőségeket, bukásokat látunk, még mindig nyílhat kapu. Hívő és nem hívő egyaránt remélheti, hogy van értelme a dolgokat újra kezdeni.
– Lehet életre kelni! Létezésünk lehetőség, hogy megtaláljuk az életet. Azt, amiben otthon vagyunk, ami a sajátunk, ami teljes és amiből adni is tudunk: családtagnak, barátnak, annak, aki hozzánk fordul.
– Máshogy tekinthetünk a halálra! Krisztus feltámadása arról szól, hogy a halál végső soron vereséget szenvedett. Ettől még a gyász éppúgy fáj a keresztyén embernek is, de tudhatjuk, hogy van tovább. Az ember – bár megjárja a legnagyobb mélységet és átéli a legmélyebb tragédiát – az életet nyerheti meg. Nem megküzd érte, hanem ajándékba kapja. Mert Krisztus a kereszten már megküzdött érte. Ezért a halál után a feltámadás és az örök élet jön. Ami nemcsak örök, hanem boldog is! Az élet legfőbb célja elérhető.
„Boldogok, akik nem látnak és hisznek!”
Laczay András